42

A megfejtett titkosírás egy régi épülethez vezette Eziót, alig háromsaroknyi távolságra, a Bajazid negyed közepén. Valamikor raktár lehetett, de most használaton kívül állt, biztonságosan lezárva, ám egy próbálkozás után az ajtót nyitva találta. Gondosan körbenézett az utcán, hogy nem lát-e oszmán őröket vagy janicsárokat, majd belépett, követve a papírcetlin olvasható utasításokat.

Egy lépcsőn felment az első emeletre, majd egy folyosó végén egy porral borított kisebb szobát, amolyan irodát talált, amelynek a polcain még ott sorakoztak az akták, az íróasztalon pedig tollkészlet és papírvágó kés feküdt. Gondosan átvizsgálta a szobát, de a falakon nem találta nyomát annak, amit keresett, míg aztán végül éles szeme felfigyelt egy kis eltérésre a kandallót körülvevő csempék között.

Finoman kitapogatta a kezével, és azt tapasztalta, hogy érintésére az egyik csempe elmozdul. Az íróasztalról elvett papírvágóval kiemelte a helyéről. Mindvégig figyelt az esetleges mozgásból származó hangokra odalentről — bár biztos volt benne, hogy senki sem látta belépni az épületbe. Rövid mozgatás után a csempe lejött, és felfedett egy faburkolatot. Miután azt is levette, az erőtlen fényben észrevett mögötte egy könyvet, amelyet nagy gonddal húzott elő. A könyv kicsi volt, és nagyon régi. Ezio elolvasta a címét a gerincén: Aiszóposz Fabulái, a halálos ítéletét váró Szókratész által versformába öntve.

Lefújta róla a port, és várakozással eltelve kinyitotta az első üres oldalon. Ahogy azt remélte, felfedte magát Konstantinápoly térképe. Gondosan, türelmesen koncentrálva tanulmányozta. És amint az oldal nem e világi fényben ragyogott, észrevette, hogy a Galata torony van rajta megjelölve. A könyvet óvatosan elhelyezte az övén hordott erszényben, elhagyta az épületet, és északra indult a városban, majd az Aranyszarvon átkelve a komppal, a torony lábához közeli rakparton találta magát.

Minden ügyességére szüksége volt, hogy a környezetbe olvadva átjusson az őrségen, de mihelyst odabent volt, már a könyv vezette, fel egy csigalépcsőn, egészen egy emeletek közötti fordulóig. Látszólag nem volt ott semmi, csak a puszta kőfalak. Ezio ismételten ellenőrizte a könyvben, hogy valóban jó helyen jár-e. Kezével átvizsgálta a falat, hátha talál egy titkos bejáratra utaló repedést. Feszülten figyelte, hogy nem hall-e lépteket a lépcsőn, de nem jött senki. Végül talált egy rést a kövek között, amely nem volt kitöltve habarccsal, és az ujjaival követve a nyílást felfedezett egy nagyon szűk, rejtett ajtót.

Tovább kutatva finoman megnyomta a nyílás melletti köveket, míg aztán az egyik, vagy háromlábnyira a földtől, végre engedett, és az ajtó kinyílt egy a torony falának a mélységével megegyező apró szobára, amelybe alig lehetett még csak belépni is. Odabent egy keskeny oszlopon nyugodott egy újabb kör alakú kőkulcs — már a harmadik. Beerőszakolta magát a szobába, hogy kivegye onnan, mire az ragyogni kezdett. A fény ereje gyorsan nőtt, a terem is nagyobbodni látszott, és Ezio érezte, hogy átrepül egy másik időbe, egy másik helyre.

Ahogy a fény a nap megszokott szintjére halványodott, Ezio ismét Maszjafot látta. De nem ugyanabban az időpontban. Szíve mélyén tudta, hogy több év telt el. Nem tudta, hogy álmodik-e. Álomnak tűnt, és ő nem volt annak a részese, valahogy mégis köze volt hozzá, és az álom érzetén túl valami meghatározhatatlan módon emlékhez hasonlatos élményt élt át.

Testéből kilépve eggyé vált az előtte kibontakozó jelenettel, amelynek mégsem volt része. Nézte, és várt... És ott volt megint: a fehérbe öltözött fiatalember, bár immár nem ifjúként, több évtized telhetett el.

Az arcára pedig gondterheltség ült ki...